Természet elemei 01. - Amikor minden elkezdődik

                      Christina Summers
Megnyomtam az arannyal borított medál közepét, és egy villanás következtében teljesen megváltozott a kinézetem. Egy tükör elé állva szemléltem végig az új külsőm. Meglepő látvány fogadott, hiszen az a látszat, amit előre elképzeltem, teljes egészében különbözik az eredetitől. Az arcomon sárga maszkot véltem felfedezni, némi csipkével borítva. Lentebb haladva majdnem az egész testemet szintén egy sárga, bőrszerű ruhaanyag fedte. A derekam egyik oldalán kettő sárga, és egy arany színű labda volt található. Nekem tetszett ez az egész megjelenés, de mégis olyan volt, mintha egy jelmezbálba készültem.
Elvettem az egyik sárga felületű labdát az oldalamról, és azzal a tudattal dobtam fel, majd kaptam el, hogy egyszer csak ráérzek. Amikor a labda visszaért a kezembe semmi különös nem történt. Szerintem valamit csak tudok kezdeni ezekkel a labdákkal, szóval tovább kell próbálkoznom, vagy nem lesz belőle semmi az ég adta világon. Második próbálkozásra eldobtam, de megint nem történt semmi. Harmadszorra már azzal a gondolattal próbáltam meg, hogyha még egyszer nem lesz semmi, akkor agyonszúrom valamivel. Feldobtam a kerek tárgyat, és a legnagyobb meglepetésemre a labda helyébe egy kard került. Abban a pillanatban eszméltem rá arra, hogy a labdák a fegyvereim, amikkel a vámpírok ellen fogok harcolni. A használatát is sikerült megértenem. Ha feldobom és közben arra a fegyverre gondolok, ami éppen a kezembe illő, akkor a labda azzá változik. Gondoltam erre a két sárga labda jó, de akkor hogyan és mire tudom majd használni az arany színűt?
Mielőtt még valóban kifundálhattam volna a kérdésemre a választ, hallottam, hogy a szüleim megérkeztek. Két lehetőségem volt: újra megnyomom volna a medált, hogy visszaváltozzak, vagy a vadabb módszert választom. Magam sem tudom miért, de kiugrottam az ablakomon azzal a tudattal, hogy kipróbálom milyen szuperhősnek lenni...

                          *Egy hónappal később*

Kedves naplóm! Az életem az utóbbi egy hónapban fenekestül felfordult. Azt  hittem, hogy ez az "új év van, új lappal kezdés" dolog menni fog, de tévedtem. Az újrakezdésnél az is benne volt a pakliban, hogy új naplót kezdek, szóval mesélhetem el az egészet az elejétől. Egy évvel ezelőtt természetfeletti lények bukkantak fel a földön, közülük a legerősebbek a vámpírok. Mind tudjuk, hogy a vámpírok vérrel táplálkoznak, ennek következtében egyre több ember halt meg a földön. A vámpírok az én nővéremet is megölték, ami szívszorító élmény volt, de már sikerült túljutnom rajta. Szóval a vámpíroknál tartottam, akik rengeteg embert öltek meg, de csodák csodájára megjelent négy szuperhős,  akik felvették  velük  a harcot. És ennek mind egy hónapja... Igen, az elején azt írtam, hogy az életem az utóbbi egy hónapban teljesen megváltozott. Ennek és az imént említett vámpíros történetnek tényleg van valami köze egymáshoz. A szuperhősök! Én is egy személy vagyok közülük, és legfőképpen ez az, ami kiváltotta, hogy a zűrzavar mentes életemből, teljes kavalkád lett. Szuperhősként megkaptam a nap elemét, amit egy hónap alatt megtanultam - fogjuk rá - használni. És azért ülök egy fa alatt / írom ezeket a sorokat, mert új naplót kezdek, és szeretném, hogy benne legyenek életem legfontosabb fordulópontjai. 

Amikor egy gyengéd mozdulattal becsuknám a könyvet, kirepül belőle a nővéremről készült fénykép. Egy pillanat leforgása alatt történik az egész. Az egyik percben még nézem, ahogy a szél viszi a fényképet, a másikban meg  gyorsan futok utána, de  semmi haszna, mert egyszer  csak szem elől tévesztem.

 - Ezt keresed? - kérdezi egy hang a hátam mögül, amire kénytelen vagyok megfordulni. Egy velem egykorú srác áll előttem, kezében a fotómmal.

 - Lennél szíves visszaadni? .

 - Ezer örömmel, ha elmondod, hogy mit keresel egy ilyen területen.

 - Szívesen adnék választ a kérdésedre, csak az a bökkenő, hogy nem tudom mire gondolsz. - mondom neki  értetlen arccal,  amire tesz felém pár lépést.

 - Ugye tudod, hogy most egy olyan területen vagy, ahol a vámpírok több száz embert öltek meg? - tudakolja, aminek a hallatán elmosolyodok. 

 - Lehet, hogy ezen megfogsz lepődni, de a válaszom igen. Pontosan tudom.

 - Ezek szerint egy őrült vagy, aki megakarja öletni magát. 

 - Nevezhetsz őrültnek, de akkor te se vagy különb nálam.

 - De én egészen más okból vagyok itt.

 - Szívesen meghallgatnám, hogy neked mi az indokod.

 - Ez hosszú történet.

 - Ha visszaadod a fotómat, akkor nem kell elmondanod. - Erre a mondatra felém nyújtja a képet. Mielőtt még tényleg a kezembe adná  még utoljára szemügyre veszi. Később pedig egy kérdés hagyja el a száját.

 - Ki van a fotón? - puhatolózik kíváncsian, miközben a kezembe adja a fényképet.

 - A nővérem.

 - Ha ő a nővéred, akkor miért nem vele jöttél ide?

 - Mert halott. - felelem, amire pillanatok alatt komolyabbra válik az arca. Következő mondatát már kicsi sajnálat kíséretében mondja.

 - Nagyon sajnálom... Nem tudtam.
 - Na és most minek nevezel?
 - Semminek, de te viszont szerinted viszont most tapintatlan ember vagyok.

 - Nem gondollak tapintatlannak, mert még nem tudok rólad semmi mást, és addig nem alkotok rólad véleményt, amíg nem ismerlek. Amúgy nem is tudhattad, de ez az élet velejárója. Mindenkinek van múltja, amit nem tüntethetünk el egyik pillanatról a másikra. - Közben elteszem a képet, és szép lassan elkezdek sétálni. - Most már mennem kell! 

 - Várj! - kiállt mögém. - Hogy hívnak?

 - Christina! - rikoltom magam mögé, és másodjára már tényleg elindulok.

 - Rendben, akkor Christina. - suttogja maga elé. - Amúgy itt hagytad a naplódat! 

 - A naplóm! - gondolom magamban. Valamiért teljesen megfeledkeztem róla, pedig ez az első dolog, amit mindig mindenhova magammal viszek, és végképp nem hagyok el.
Visszamegyek a naplómért, és kiveszem a kezéből. Pár perc múlva látom, hogy három katona jön felénk. Annyira kíváncsian nézem, hogy erre jönnek, mire az előttem álló személy hátrafordul, majd egy nagy sóhaj kíséretében újra rám néz. A katonák megérkeznek, az egyik elkezd beszélni, én meg egy csak bambán állok. Nem értem, hogy mi folyik itt, de amikor a katona "felségnek" szólítja őt, akkor már minden világossá válik. Az uralkodókat szokták így megszólítani, de ő még nem néz ki olyan idősnek, hogy az legyen, ezért csak egy magyarázat van rá. Akkor ő a király fia. Amint leesik, hogy mi folyik itt, rögtön észbe kapok és otthagyom a társaságot. Egyre gyorsabban kezdem szedni a lábaimat, mert nem szeretnék újra vele szembetalálkozni. Az otthonom felé veszem az irányt, ami jó közel van ahhoz a helyhez, ahol az előbb voltam. Hazaérek, majd nyomban felsietek a szobámba. A szüleim már itthon vannak, így valószínűleg látták, ahogy ok nélkül felrobogok a lépcsőn. Rögtön, ahogy felértem a szobámba, és becsuktam az ajtót, látom, ahogy Xinta előbújik rejtekéből.
 - Ugye tudod, hogy a semmin húzod fel magadat?
 - Igen az lehet, de nem minden nap találkozom nemesi származású emberrel.
 - Ha így gondolod, akkor rendben, de ő is ugyanúgy mondhatná ezt, hiszen ő sem találkozik gyakran szuperhőssel. - mondja, miközben az ágyra huppanok.
Elkezdhetnék érvelni arról, hogy miért nem szeretnék szembetalálkozni még egyszer vele, de gondolataim elkezdtek másfele kalandozni. A kalandozásról szólva eszembe juthatna egy ötlet, hogy hogyan találjam meg azt a személyt, aki elindította a vámpírvérvonalat. Eddig csak annyi történt, hogy megtanultam, hogyan kell bánni a két sárga labdával, mint harci eszközzel. Csak annyit kell tennem, hogy feldobom és arra a fegyverre gondolok, ami éppen a kezembe illő, majd a labda átváltozik azzá. Ennyit lehet, hogy megtanultam, de nem tudom, miképpen kell használni a harmadikat. Törhetem rajta a fejemet addig, amíg akarom, de mégsem sikerül kifundálnom azt, hogy mire is lehet használni. Hát... Ilyen az én szerencsém. - Gondolataimból kiszakítva szólt fel anyukám, hogy kész van az ebéd. Gyorsan lesietek a lépcsőn, s mire a konyhába érek, egy szépen megterített asztal vár rám, mintha vendéget várnánk. Illedelmesen leülök apukám mellé, mikor anyukám meghozza a finom ebédet. Felállok, hogy segítsek neki a tálalásban, de leint, így meglepetten ülök vissza az asztalhoz.
 - Várunk valakit? - nézek rájuk kérdően, mert most nem az a megszokott családias hangulat uralkodik a konyhában. Egyúttal azért érdekel ez az egész, mert elfogott a kíváncsiság. Másrészt meg rendezett maga a teríték: a tányér bal oldalán van a szalvéta, rajta villa, a jobb oldalán pedig a kés, és kanál. Lehet, hogy egy illemtudó családban a rendes teríték teljesen megszokott, de egy olyan família, mint a miénk ezeket nem mondhatja el magáról.
 - Nem... - bökte ki a meggondolatlan választ anyukám, de a csengő megváltoztatta véleményét. - Azaz igen. A nagyszüleid jönnek hozzánk. - Amint kimondja ezt a mondatot, engem enyhe sokk ér, ugyanis a nagyszüleimmel - anyukám szüleivel - már kerek három éve nem találkoztunk.
 - És milyen alkalomból látogatnak el hozzánk?
 - Csak úgy. - Most még jobban elképedek, mint először.
 - Te most komolyan azt akarod bemesélni nekem, hogy a nagyszüleim "csak úgy" idelátogatnak, miután már vagy három éve be nem tették ide a lábukat? Ha azt nem mondod el, hogy miért vesztél össze anno anyukáddal, akkor legalább az áruld el, hogy miért jönnek ide! - Ekkor rájöttem, hogy túlságosan is tiszteletlen dolgot mondtam neki az imént, ezért még hozzátettem a bűvös kérlek szót.
 - Tudod én magam sem tudom, hogy miért akarnak meglátogatni mindet. De azt igen, hogy idejönnek, és nem akarom elbaltázni megint úgy, mint három évvel ezelőtt. - közli kiakadva, amikor még egyszer megszólal a csengő. Amíg az apukám elrohan kinyitni az ajtót míg az anyukám próbálja nem szaporán venni a levegőt. Hogy őszinte legyek, már engem is kezd érdekelni, hogy mi folyik itt. A nagyszüleim is megérkeznek a konyhába, majd leülnek az asztalhoz. Odamegyek hozzájuk, hogy köszöntsem őket, amire egyszerre megölelnek és csak aztán üdvözölnek engem.
 - Christina! - kezdi nagymamám kedélyes hangon. - Már olyan régen nem láttunk, hogy gondoltuk gyakrabban kéne szervezni családi összejöveteleket.
 - Komolyan három év után jut eszetekbe, hogy van egy unokátok? - áll fel anyukám az asztaltól. Bement a konyhába mire apukám utána siet. A nagypapámnak hirtelen megcsörren a telefonja, amit kénytelen felvenni.
 - Figyelj Christina! - szól hozzám a másik nagyszülőm. - Nem szeretnél egy kicsit beszélgetni? - A kérdés hallatán rájöttem arra, hogy megfontolt választ kell adnom, mert ha igent mondok, akkor a beszélgetés során rátérhetnék egy adott témára, amiről többet szeretnék tudni. Ha pedig nemet mondok, azzal elszalasztanám a lehetőséget, ezért az első opciót választom.
 - Igen, nagyon szívesen. - felelem a megfelelő választ. A nagymamám után én is felmegyek a lépcsőn, utána a szobámba. Mikor már végre beérünk, becsukom az ajtót, majd mindketten könnyedén leülünk az ágyamra.
 - Kérdezhetek valamit? - kezdem el a beszélgetést, mikor ó bólint egyet. - Mi történt három évvel ezelőtt, amikor anya és te összevesztetek? - vetem fel a legfontosabb kérdésemet. Egy ideig csendben marad, majd választ ad.
 - Az történt, ami most veled zajlik. - Most valamiért nem tudom felfogni, mire céloz.
 - Ezt, hogy érted? - néztem rá értetlenül.
 - Próbálj arra az időpontra gondolni, amikor elkezdtél jó irányba haladni, úton egy új kezdet felé. - Mielőtt még értelmezhettem volna a számomra új információt, a szüleim bejöttek a szobámba ezzel elrontva, a nagymamámmal való beszélgetést. Egy "beszélhetnénk?" után mindenki kiment a szobámból, így egyedül maradtam. Eldőltem az ágyon, mint akiből elszállt az erő, közben azon gondolkozva, hogy a nagymamám mire gondolhat.
 - Min gondolkozol? - bújt elő Xinta. Mivel ő is hallotta a pár perc alatt lefolyó beszélgetésemet, ezért nem kell neki szóról szóra elmondanom, hogy min is elmélkedek. Megpróbált egy kicsit segíteni. - Gondolj azokra a fordulópontokra, amik az elmúlt években, hónapokban, napokban történtek veled. - Ekkor meghallom, hogy apukám felszól az emeletre, hogy menjek le elköszönni a nagyszüleimtől. Lassan lemegyek a lépcsőn, amikor egy beszélgetést hallok meg.
 - Mit mondtál neki? - kérdezi az anyukám a nagymamámtól.
 - Ne aggódj, arról nem beszéltem neki. Csak az egyik részét mondtam el neki.  - És ebben a percben fogazódik meg bennem minden. A nagymamám arra gondolt, hogy szuperhős vagyok. És azt is tudom, hogyha nem vágók közbe a beszélgetésben, akkor valami olyasmit tudok meg, amire még nem vagyok felkészülve.
 - Mit titkoltok előlem? - szólok bele a beszélgetésbe, a saját érdekemben.
 - Semmit! - kiáltják egyszerre, mint az óvodások.
 - Tudom, hogy titkoltok előlem valamit! Értem én, hogy ez lehet olyan dolog, amire még nem állok készen, de legalább mondjatok igent vagy nemet. Kérlek!
 - A saját érdekedben nem mondunk még semmit - jön oda hozzám az apukám. Csalódottan lesütöm szempilláim, közben megölelem a nagypapámat, aki ezután a szüleimmel kimennek az udvarra beszélgetni, így kettesben maradok nagymamámmal. Először megöleljük egymást, s mikor elenged, megfogja a napalakú medálomat. Pár másodperc múlva, egy mosoly kíséretében elengedi.
 - Nagyon szép ez a medál. - Most, hogy ezt kimondta, egyre jobban arra utal, hogy tudja az igazságot velem kapcsolatban, miszerint egy szuperhős vagyok.
 - Honnan tudod, hogy... - bejezném be a mondatomat, amikor közbevág. - Tudod én mindig is hittem a természetfelettiben, de sosem gondoltam, hogy egyszer közöm lesz hozzá. Annyi idős voltam, mint te, amikor rájöttem arra, hogy vámpírok valóban vannak, csak bujdosnak a világban. Akkor még nem voltak olyan erősek, mint most, de ugyanúgy öltek embereket. Kellett valaki, aki csapdába csalja őket és megszabadítja az embereket a sok kíntól és rossztól.
 - Akkor te is szuperhős voltál? - tudakoltam kíváncsi tekintettel.
 - Én nem, de a nővérem igen. Mikor megtudtam, hogy ő szuperhős és mekkora kockázatnak teszi ki magát, én is segíteni akartam neki valahogy... De nem tudtam, mert nekem nem volt olyan különleges erőm, mint neki. Egyszer láttam őt harcolni, és a véleményem megváltozott.
 - De mégis mi hozott erre a döntésre?
 - Nem mi, hanem ki. Végignéztem, hogy hogyan győz le egy vámpírt, ezzel megmentve egy ifjú házaspár életét. Rájöttem, hogy azaz erő, amit birtokol hatalmas, csak meg kell tanulni irányítani. És csak az a lényeg - Ekkor észreveszem, hogy gyengéden megfogja a vállamat. -, hogy ugyanez az erő lakozik benned is - Ezután a vállára kapja a táskáját, és kimegy a többiekhez az udvarra. Az, amit az előbb elmondott megrendítő érzés.
Mivel mindjárt elindulnak, ezért kimegyek, hogy még egyszer elköszönjek tőlük. Miután látom, hogy ezt a szüleim is megteszik, mind a ketten útnak erednek. Az elmenésük után kis idő elteltével, mindenki a maga dolgára indul. Azt teszem, amit mások az én helyemben tennének: felmegyek a szobámba és az ágyon töprengve végiggondolom a nagymamám által  mondott dolgokat. Amikor először felmerült bennem a kétely, miszerint tisztában van azzal, hogy szuperhős vagyok, nem hittem a gondolatnak, de elkezdtünk beszélgetni róla, és rögtön megváltozott a szemléletem. Még az a döbbenetes, hogy a nővére is szuperhős volt. Vajon lehetséges, hogy ő is ugyanazt az erőt kapta, mint én? Lehet, hogy elképzelhető, de saját magamnak nem tudom megadni a választ. Xinta lehet, hogy tud felelni a kérdésemre, de szerintem felettébb kevés esély van arra, hogy elmondja, így nem mutatom ki azt, hogy érdeklődök iránta. A valaki iránt való érdeklődésről szólva, ma még nem beszéltem Kathrinnel, akivel mindennap szoktam kommunikálni.
Éppen ezért bekapcsolom a mobilomat, hogy felhívjam, és beszámoljunk egymásnak a szombaton történt dolgokról. Megnyomom a hívás gombot, majd pár perc múlva beleszólnak a telefonba. Én is beleszólnék, ha nem töprengenék azon, hogy mit mondjak. Köszönhetnék neki, vagy rögtön közölhetném vele azt a tényt, hogy a mai nap folyamán kivel is futottam össze.
Az első opciót választom és rögtön köszönök neki, mert a végén már azt hiszi, hogy csak viccből hívtam fel. Ezt onnan veszem, hogy egyszer már mondta, hogy "hahó!", így már tényleg belebeszélek a kommunikálást segítő eszközbe.
 - Még egyszer megkérdezem. Van ott valaki? - kérdezi, mire közbevágok. - Igen, itt vagyok, csak egy kicsit elgondolkoztam. És mielőtt megkérdeznéd, hogy min, előre mondom,  ez most nem fontos. Amúgy veled történt valami különös?
 - Nem... Miért? Kellett volna?
 - Dehogy. Csak úgy rákérdeztem, de ha nincs semmi mondanivalód, akkor - húzom el a mondatot, mert abban reménykedek, hogy van valami témája, amiről tudnánk beszélni. Általában ő kezd bele a beszélgetésbe, de látom most nekem kell. - Képzeld, ma átjöttek hozzánk a nagyszüleim. - kezdek bele mesélésbe.
 - Azt hittem, hogy anyukád és a szülei már évek óta nem beszélnek egymással.
 - Igen ez így is volt, míg a nagyszüleim nem állítottak be azzal az okkal, hogy "mivel már olyan régen nem láttak, ezért gyakrabban kéne szervezni családi összejöveteleket." És ezt szó szerint idéztem. - reagálok a megdöbbenésére.
 - Akkor ezt akkor most, hogy ezt letárgyaltuk, eszembe jutott még valami.  - Ebben a pillanatban szól fel anyukám, hogy kész van a vacsora. Egy kezemen nem tudom megszámolni, hányszor szakította már félbe a beszélgetéseimet, de tényleg. Őszintén mondom: egy idő után már kezd irritáló lenni.
Szolok Kathrinnek, miszerint mennem kell, majd leszaladok a lépcsőn, ahol már a megszokott terítéket látom. Úgy látszik a nagyszüleim ittléte az ebéd közben, ami rendezettséget szül maga után, és a vacsora, ahol már a teljesen megszokott családi vacsorát lehet látni, két külön dolog. Az az érzés, amikor hármasban vagyunk, mindig otthonias hangulatot kelt bennem, így nem kell mondanom, hogy melyik eseményen vagyok szívesebben. Örömmel ülök le az asztalhoz szüleim mellé, akikkel örömmel fogunk bele az étkezésbe. A gőzölgő étel illata felpezsdítő, az íze pedig mennyei. A szüleim előbb lesznek kész, mint én, így egyedül maradok az asztalnál, de nem vált ki belőlem egyedül érzetet. Csak az étel kifogástalan zamatára tudok koncentrálni, s mikor végzek egy pohár teával csillapítom szomjamat.
Miután befejezem az evést, felmegyek a szobámba és folytatom az eddig elkezdett teendőimet. Kathrinnel már nem tudom befejezni a diskurálást, mert ő most kilenc órakor már valami mással van elfoglalva. Vagyis az utóbbi egy hónapban lekötötte a figyelmét valami - persze iskolában mindig beszéltünk, meg telefonon is, de ha találkozni szerettem volna vele valamikor, nemet mondott, és egész hallgatag is volt mostanában -, amiről nem tudok. Én is mondhatnám ugyanezt, mert nyomós okom van rá, de figyelek arra, hogy a környezetemben élő személyeknek ez ne tűnjön fel. Vajon lehet, hogy valamit titkol előlem? Bár ha jobban belegondolok, akkor nem haragudhatok rá, mert én egy olyan titkot rejtegetek, amit el se tudna képzelni. Az már más kérdés, hogy ő mit tart titokban, és még ha tudni is akarnám, akkor sem lenne szép tőlem, hogy faggatózok, így nem csinálom ezt. Az, hogy szuperhős vagyok megnehezíti azt, hogy igazat mondjak valakinek. Emiatt  kicsit bűntudatom van és alig bírom leplezni. Igazából az elmúlt egy hónapban sikerült is elrejtenem, de ahogy teljek a napok, hónapok egyre  nagyobb tehert kell, majd  a hátamon cipelnem. Remélem egyszer  elmúlik.
Miután ezt mind végiggondolom, egy nagy sóhajtás következtében elterülök az ágyamon. Az alattam lévő puha paplan hatására érzem, hogy meleg járja át a testemet. Jó ez az érzés, amit mindig tapasztalok, amikor az ágyamon fekszek. Mivel már pizsamában fekszek az ágyon, nem kell sok ahhoz, hogy a fáradság észlelése leterítsen. Kis idő múlva pontosan ez történik, miszerint az álmosság teljesen átveszi felettem az uralmat. A szemhéjam akaratom ellenére is lecsukódik, és egyszer csak elbóbiskolok. Álmodok is hozzá valamit, ami lehet, hogy folytatása lesz az ezután következő napnak. Mikor kinyitom a szememet egy olyan helyen találom magam, ahol emberek harcolnak egymással. Később észreveszem, hogy nem sima emberként állok ott, hanem szuperhősként. A nagy meglepődés után észbe kapok, elfutok arról a helyről, honnan valami majdnem rám esik. Pár perccel utána látok meg egy fiút és egy lányt, akik egymagukban békésen sétálgatnak. Aztán se szó, se beszéd, a semmiből megjelenik egy vámpír. Valószínűleg megfogja támadni őket, de még időben megjelenek és a védelmembe veszem őket. Sokáig némán állok előtte, és azon töprengek, hogy most mi legyen, mert még nem harcoltam úgy igazán vámpírral. Pillanatok múlva elkezd futni felém... - álmodnám tovább, de felébredek. Hirtelen olyan érzés fog körbe, mintha ez a valóságban is már megtörtént volna. Vagyis még nem vált valóra, de majd lehet, hogy mégis fog, és akkor lesz nagy káosz.
Amint magamhoz térek, ránézek az órára, ami még csak hét órát mutat. Visszafeküdhetnék aludni, de ez az álom kiverte a fáradságot a szememből. Egyszer csak egyszer csak eszembe jut az az ötlet, hogy mi lenne ha elmennék sétálni? Rábólintok az ötletre, és szép lassan elkezdek felöltözni. Amikor elkészülök azokkal a dolgokkal, amiket a reggeli teendőim közé szoktam sorolni, leszaladok a lépcsőn. Mikor kilépek az ajtón a napsütötte házak látványa tárul a szemem elé. Elindulok arra a helyre, ahol összefutottam egy "nemesi származású emberrel", de nem számítok arra, hogy meglátom őt. Látom, hogy most beszélget valakivel és lehet nem fog észrevenni, de mégis próbálok észrevétlenül elmenni mellettük. Valamiért mégsem sikerül az elméletem, mert valamiért észre vesz.
 - Christina! Szia! Jó, hogy összefutottunk - jön oda hozzám, és kedvesen megszólít. Nem akarok vele bunkó lenni, de ismerve az ő beképzelt fajtáját, ez nem lesz nehéz. Próbálom nem a legkedvesebb arcomat mutatni.
 - Tényleg? Akkor ügyelek rá, hogy másodjára ne forduljon elő. - válaszolom neki, közben elkezdek tovább menni, de elkapja a karomat, amivel megállít.
 - Van valami bajod? - kérdezi miközben elenged.
 - Nincs, csak vedd úgy, hogy még az életben nem találkoztunk.
 - Rendben, akkor elfelejtem azt a tegnapot. De viszont most nehéz lesz azt mondanod, hogy felejtsem el. - Erre megforgatom a szemem. - Oké, de most komolyan mi bajod van?
 - Tegnap, amikor megjelentek az őrök, és felségnek szólítottam rájöttem, hogy te a király fia vagy. És mivel ismerem az olyan beképzelt embereket, mint te, ezért nem akarok újra találkozni veled.
 - Szóval tényleg ezt gondolod rólam? Azt hiszed, hogy csak, mert herceg vagyok jellemző rám, hogy beképzelt vagyok, és azt hiszem, hogy megtehetek akármit? - Egy picit csöndben marad a hatásszünet érdekében, majd folytatja monológját. - Pedig azt mondtad, hogy nem ítélsz látszat alapján, de ez pontosan az volt. - És most jön az a pillanat, amikor tényleg beismerem, hogy elvetettem a sulykot. 
 - Ne...  - fogom a fejem. - Ne haragudj! Előbb cselekedtem és aztán gondolkodtam. Nem tudok semmit felmutatni, hiszen nem ismerlek. 
 - De még megismerhetsz. 
 - Tessék?
 - Nem értem, hogy miért ítéltél látszat alapján, de nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy amikor megtudtad, ki vagyok nem kezdtél el őrjöngeni meg visítozni, hanem inkább elakartál kerülni. Lehet furcsa lesz, hogy ezt mondom, de nem próbálhatnánk meg elölről? - Ha erre nemet mondok lehet, hogy egy értékes barátságot  szalasztok el. Ha igent mondok, akkor megint valami újba vágok bele. 
 - Tudod mit? Rendben kezdjük elölről. - bólintok rá arra a lehetőségre, ami azt az esélyt kínálja, miszerint egy új barátra tehetek szert.